Emberi természetünk velejárója, hogy nagyon sok esetben jelenlegi állapotunk, érzelmeink kavalkádja és domináns gondolataink prizmáján keresztül látjuk önmagunkat, kapcsolatainkat, a világot, életünket, azt, ami éppen történik velünk. Sajnos, a legtöbb esetben, semmi köze a valósághoz, annak, amit így látunk. És nemcsak eszerint látunk, hanem ez a bizonyos saját prizmánk árnyalatai csillogásában hajlamosak vagyunk önmagunk visszatükröződése szerint ítélkezni, döntéseket hozni és cselekedni is. Istenképünkkel, életfelfogásunkkal sem vagyunk másképp.
A szégyen prizmáján keresztül leskelődő emberben a domináns érzés a megaláztatás, az ő istene megvető, élete nyomorúságos, és a kirekesztés folyamatának rabja, hiszen azt látja, hogy istene is kirekesztette.
A bűntudat terhe alatt élő ember érzései szüntelenül a szemrehányás köré összpontosulnak, istenképe egy gyűlölködő istené, életfelfogása a gonosszal kapcsolatos, cselekedetei, élettel kapcsolatos folyamatai a pusztításról szólnak.
A fásultság prizmája kétségbeeséssel itatja át az érzelmi világot, isten elítélő istenné válik, az élet pedig reménytelenné, és mivel ez a fásult ember istene lemondott az emberről, ez az ember élethez kötött folyamatai is a lemondásról fognak szólni.
A bánat prizmáján a sajnálkozás, sajnálat érzelme mutatkozik meg leginkább, az isten lenéző, az élet tragikus, és minden a csüggedéssel függ össze.
A félelem, szorongással tölti meg érzelmi életünket, egy büntető istennek hódolunk, életünk meg állandó fenyegetéssé válik. Nem is csoda, hogy ezen a prizmán keresztül élve, döntéseink, cselekedeteink a visszahúzódást szolgálják.
A vágyakozás prizmájának fényjátéka sóvárgással tölt el, az isten megtagadó, életfelfogásunk csalódó, és behódolunk.
A haragos ember domináns érzelme a gyűlölet, istenképe egy bosszúálló istenévé válik, életfelfogása pedig a szembenállásról szól, cselekedetei az agresszió megnyilvánulásai.
A büszkeség csillogásai közönyös istent szülnek, cselekedete a felfuvalkodás, érzelmei a lekicsinyléshez kötöttek, élete egy követelő élet.
A bátorság prizmáján keresztül élő ember érzelmei a megerősítés árnyalatai, istene egy megengedő isten, élete megvalósítható, és ennek a folyamata a képessé tétel.
A pártatlanság prizmája a bizalom érzésével tölti be érzelmi világunkat, az isten egy képessé tevő isten, az élet kielégítő, a cselekedetek, folyamatok a felszabadulást szolgálják.
A hajlandóság prizmájának tulajdonosa derűlátó, istene inspiráló, élete reményteli, élethez kapcsolódó folyamatai a szándékról szólnak.
Az elfogadás prizmája a megbocsátás érzésével tölt el, isten egy könyörületes isten lesz, az élet pedig harmonikus, a folyamat pedig a transzcendencia.
Az ésszerűség prizmáján keresztül tekintve a megértés a domináns érzelem, isten egy bölcs isten, az élet pedig jelentőségteljes, a folyamat pedig az elvonatkoztatás.
A szeretet prizmájának csillogása áhítattal tölti be lelkünket, isten egy szerető isten, az élet jóindulatú, és minden a kinyilatkoztatásról szól.
Az öröm prizmája derűvel gazdagítja érzelmi világunkat, isten Egy, az élet pedig teljes, a folyamat pedig a megdicsőülés.
A béke prizmájával élő ember érzelmi világa az áldottságról suttog, istene a mindenlét, élete tökéletes, és a megvilágosultság ösvényén van.
A megvilágosult ember érzelmei kimondhatatlanok, istene Önvaló, életfelfogása a létezés, és minden megnyilvánulása a színtiszta tudat.
Ezek a prizmák valójában tudatszintek, amin keresztül képessé válunk meglátni életünk valóságát vagy nem, és ugyanakkor megélni életünk ezerszínű árnyalatait. Ahogy prizmát cserélünk, megtörténik a tudatszint váltás és lehetőséget kapunk a kibontakozásra, életminőségünk javítására, gyógyulásra, abban a formában, ahogyan éppen szükségünk van rá. Tudatos belső munkával érhető el ez a változás, néha pedig egyszerűen valaminek a megértése, elfogadása kapcsán bekövetkezik.
Bizonyos tudatszintek megnehezítik személyes fejlődésünket, ilyen például a szégyen, bűntudat, fásultság, bánat, félelem, vágyakozás, büszkeség, harag szintje. Amikor a bátorság megnyilvánul, minden átvált az életigenlés szintjeire.
Azt, hogy szükségünk van ezekre a prizmákra, tudatszintekre mi sem bizonyítja jobban annál, hogy az ember alapvető természete által mindig is arra törekedett, hogy jobban megértse önmagát, életét és világát, hogy valahogy megtudja fogalmazni azt az igényét, hogy hol is tart az életében és merre is halad, hányadán áll önmagával, életével, istenével és a valósággal.
„Az én Istenem a szeretet istene” – ez valójában nem csak rólam szól, hanem rólunk. Mert bizonyára létezik egy olyan prizma, amelyen keresztül én és te látjuk a világot, ez az a bizonyos közös tudatszintünk, ami napjainkban egyre csak emelkedik, megengedve az élet valódi megnyilvánulásainak kibontakozását önmagunkban.
Forrás:
http://filantropikum.com/az-en-ezerarcu-istenem/
Már egy ideje kerestem valami anyagot a tudatszintekről, és ebben a cikkben jól összefoglalod. Valóban olyan világot teremtünk magunknak, amilyen szemüvegen keresztül látjuk a világot. A tudatszintek közötti váltások azonban nem annyira egyszerűek. Ahhoz minimum el kéne ismerni, hogy az, amit látunk és érzékelünk, az a saját szűrőnkön keresztül történik, vagyis az a valóságnak egy bizonyos aspektusa.
VálaszTörlésPl: a szekták leginkább az első két tudatszinten operálnak: a bűntudaton és a szégyenen. Ha feljebb is mennek egyesek, csak ritkán érik el a bátorság vagy a pártatlanság szintjeit, a többiről már nem is beszélve. Ha valaki mégis megpróbálná, azt a többiek fogják visszahúzni, mert az egész dolog nem erről szól, vagyis nem a fejlődésről....(sőt pont arról nem!!:))
Az egyes tudatszintekre azonban valahogyan kerültünk és valahogyan megragadtunk. Az a legrosszabb, amikor valaki tagadja a valós tudatszintjét, pl elfojtott haragot, bosszút táplál, ugyanakkor egy szeretetmázat húz magára.
Ha az istenképünk követelő, bosszúálló, kirekesztő vagy megalázó akkor vajon képesek vagyunk-e elismerni, hogy ez azért van, mert mi így látjuk? Vagy inkább a saját kényelmes nézeteinkhez gyűjtjük ki a megfelelő bibliaverseket, és olyan tanításokat keresünk, melyek kedveznek ezek fenntartásának? (2Tim 4:3)
Pl, ha a szülő megszégyenítő nevelési módszert alkalmazott, akkor nagyon valószínű, hogy a szégyen tudatszintjére kerültünk és olyan csoportban érezhetjük magunkat otthon, ahol szintén ez a szokás. A gyermek szemében Istent a szülő képviseli, és a szüleinkhez választjuk az istenképünket is, hogy aztán így békében legyünk a világgal és önmagunkkal. Így nem kell változtatni, nem kell a szülővel konfrontálódni, ami nyilvánvalóan durva visszaélések esetében elkerülhetetlen. Igaz, az életünk is eszerint fog alakulni, amilyen hitnézettel azonosultunk.
Ez a cikk teljes egészében Birtalan Katalin írása, én csak átvettem tőle. Igaz, egy kicsit ezo-s hangzása van, de a hölgy természetgyógyász.
VálaszTörlésSzerintem is minden embernek olyan az istenképe, amilyen ő maga. Sokat számít az is mit kapunk otthonról, gyerekként. Aztán pedig formálják azt a később bennünket ért hatások, tanítások.
Míg Tanú voltam évtizedeken keresztül az itt megemlített legelső istenképem volt, pontosan az otthonról kapott rengeteg megszégyenítés miatt. Az utolsó pár évben változott ugyan, de az első nyolc pont között mozgott. Amióta nem vagyok Tanú, csak azután sikerült átlendülnöm azon a bűvös nyolcason. Bizony, a szekták azok amik nem engedik az embert kiteljesedni, torz képük miatt pedig magát az Istent se ismerik.
Igen, ez nagyon durva, amikor az ember erre rájön.
VálaszTörlés