Amikor gyógyul a szívünk

"Csodálatos szerv a szív. Nemcsak életet ad, hanem életet tart fenn. Mellkasunk közepén, bennünk, éjjel-nappal dolgozik. Szimbolikusan, szívünk az érzelmeink központja. És ez nem véletlen.
Szívünk szorosan össze van kapcsolva idegrendszerünkkel és lelkünkkel. A stressz, ingerültség, szorongás, félelem, harag, düh csak egy pár azon érzelmeink közül, amelyek direkt hatnak a szívműködésre. A szorongó, félős ember szíve gyorsabban ver, a dühös, haragos emberek nagy része előbb-utóbb magas vérnyomástól fog szenvedni. Szívünknek nem tudunk hazudni: abban a pillanatban megérzi a hazugságot, elkezd gyorsabban dobogni, jelez nekünk, hiába maradunk kívülről látszólag nyugodtak, s ezután már csak az igazság képes megnyugtatni szívünket. A szív sosem hazudik, csak mi, emberek. Ez a csodás kis szerv a legérzékenyebb hangulatváltozásainkra, érzelmi világunk kavalkádjaira, lelkünk rezzenésére.

Mi lakozik a szívedben?
Csodálatos anyanyelvvel lettünk megáldva. Talán nem is lehet tisztábban kifejezni, leírni érzelmeket, mint magyarul. A magyar ember, amikor boldog, úgy tud örvendeni, hogy „mindjárt kiszökik a szíve a helyéről”, képes „megdobbantani szívünket” régi szerelmünk, ha szomorú „kiönti a szívét” annak, aki meghallgatja, ha megbocsátást nyer „leesik egy kő a szívéről”, a köszönetre is „szívesen” válaszol, és a napot is így kezdi: „Szívem első gondolata Hozzád száll fel, Istenem, Te őriztél meg az éjjel, maradj ma is énvelem…”, és így is zárja: „Ó, édes Istenem, hálát rebeg lelkem, hogy egész napon át úgy szerettél engem. Bánom sok vétkemet, Szent Fiadnak vére mossa meg kegyesen szívemet fehérre…”. Érdemes megfigyelni, tudatosan (akár le is lehet jegyezni papírra), hogy egy nap leforgása alatt hányszor is használunk olyan kifejezéseket, amikben benne van a „szív” – ezt azért is tartom fontosnak, mert a mi, saját „szívünk” van benne, ezt használjuk nap, mint nap (hisz minden ember egyetlen saját bejáratú szívvel rendelkezik), s nem is tudjuk mire használjuk, annyira magától érthetőnek vesszük szavainkat, anélkül, hogy valódi jelentésükre gondolnánk, igazi mondanivalójukra, s főleg forrásukra: „valóban szívemből szóltam?”. A szív mindig válaszol ilyenkor, csak bátran meg kell kérdezni.
Azt mondjuk, hogy ez meg az az ember „kőszívű”, „lágyszívű”, a másiknak viszont „hatalmas szíve van”, „arany szíve van”, vagy éppen „összetörték a szívét”, s ami nem emberhez méltó, ha valaki úgy ismert, hogy „nincs szíve, szívtelen”. Pedig minden embernek van szíve, csak talán éppen a mi számunkra nem jut az ő szívéből, hisz „megkeseredett szívű”, „keményszívű”, gondoljuk. Talán nem is a lélek tükre a szem, hanem a szívünkké, mert embertársaink sokkal hamarabb észreveszik rajtunk, azt, ami a szívünkben van, mint azt, ami a lelkünkben. A szívünkre kevésbé vagyunk képesek maszkot adni gondolatainkkal, szavainkkal, viselkedésünkkel, hisz roppant érzékeny, azonnal észreveszi a hamisságot. És a szívünk annyira becsüli önmagát, hogy tudja, hogy hamisság nem méltó hozzá. Mi is őszinteséggel tartozunk neki, ez a legkevesebb, ha valóban tiszteljük.

A szívünkben az lakozik, aminek mi otthont adunk benne. És ez így rendben is van, csak ennek az a hátulütője, hogy szívünk nem képes akármit elbírni. Vigyáznunk kell mit „melengetünk szívünkön”, minek adunk otthont. Lelkünk sokkal erősebb szívünknél, ő megbír be nem gyógyult sebeket, fájdalmat, haragot, bánatot, sokkal okosabban tud értelmet adni nekik, főleg egy erős lelket nem kell félteni, de a szív erre nem képes, ez neki sok, egy igazi teher.

Ha harag és neheztelés lakozik szívünkben, bánat, féltékenység, félelem, netán szégyen, magány, megnehezedik szívünk, valósággal súlya lesz annak, hogy ezeket napról napra szívünkben cipeljük. Szívünk elfárad a nagy teherhordásban, egyre nagyobb erőkifejtésre van szüksége, hogy munkáját ellássa, hogy életet tartson fenn. Majd elérkezik egy pont, amikor már nehezére esik ezt a munkát ellátni, elégtelen lesz ereje. Csodálkozunk, hogy „szívelégtelenségre” szedünk gyógyszert, rengeteget, hisz nincs az a gyógyszer, ami segíteni tud neki, sok gyógyszer kell, na meg aztán közben a szív is próbál segíteni önmagán, megkéri szervtársait (ereket, tüdőt, májat, veséket), hogy segítsenek be neki, de sok ideig ezek sem képesek tartani a frontot, mert még mindig nagy a teher, aztán ezek is megbetegednek, elégtelenek lesznek nemcsak a szív helyett dolgozni, hanem saját munkájuk ellátásához is. Mi is fáradékonyabbak vagyunk, nehezebben lélegzünk, életkedvünk lassan lassan elhagy, s a teher az sajnos még mindig ott a szívünkben… A legveszélyesebb az, ha szívünkbe örökre harag, magány, neheztelés, szeretethiány költözik: ezek képesek hirtelen „szétszakítani szívünket” – a szó szoros értelmében!

Szívünkben az lakozik, akinek mi otthont adunk benne. Nemcsak érzelmeinknek adhatunk otthont szívünkben, hanem minden olyan embertársunknak, igazi nagy találkozásoknak, élettapasztalatnak, hitünknek, mindennek, amiket érzelmeinkkel hozzákapcsolunk. „Szívünkben hordozzuk és őrizzük” szeretteink emlékét, ott élnek bennünk.

A szabad szív
Amikor lelkünk gyógyul, lelkünk nagyon sokat segít nekünk benne, nagyon nagy teret ad a gyógyulási folyamatnak, sok mindenre rávezet, megmutatja az utat, időt ad nekünk, sok mindenre tanít bennünket. De a szívünk gyógyulása nem így történik. A szívünk nagyon érzékeny, nagyon sok tudatos odafigyelést, törődést igényel részünkről. Szívünk gyógyulása egy olyan folyamat, amelyben mi is kötelező módon, aktívan részt kell vegyünk! Ez a mi „szívügyünk” – ugye, érted? Nem ígérem, hogy könnyű lesz, de ne add fel a munkát a szíveddel, könnyen megtanulható, és ne feledd, hogy mindenkinek csakis egy szíve van, annyival tartozol a tiednek, hogy segíted meggyógyulni. Ő is segít neked élni.
Ennyi a dolgod: NYISD MEG A SZÍVEDET!
Ez az első dolgod s egyben a legfontosabb! S nem az, hogy mély önvizsgálatot tarts, bocsáss meg azoknak, akiknek meg kell, s szeresd önmagad, engedd el, amit el kell engedni, ezt majd mind később, mindent sorjában.
Annyi minden fölösleges neheztelést, haragot, ragaszkodást, szomorúságot beengedtél, beköltöztettél, odahorgonyoztál, „szívedbe zártál”… – mostmár érted miért az az első, dolgod, hogy nyisd meg szívedet? Csak egyszerűen nyisd meg újra, s meglátod, úgy fog onnan kirepülni minden fölösleges kis neheztelés, bánat, harag, félelem, ami nem méltó szívedhez, mint a huzat! De nem minden, csakis azok, amik nem igényelnek aktív munkát.
Hamár így megnyílt a szíved, megkönnyebbülsz egy kicsit, a szívedbe áramló fény megvilágítja, mindazt, ami benne van. Nézz körbe, most már jobban szemügyre veheted mi is lakozik benne, s ami ott maradt, ami még mindig ott van, ezzel kell dolgozni. Ebben a fényben, amit most beengedtél szívedbe, mikor megnyitottad, megvizsgálhatod, hogy mi igényel megbocsátást, elengedést, mi az amit meg kell tartani, mi az aminek nincs méltó helye a szívedben, mi nincs a helyén, mi az az új valami, amit igényelsz a szívedben, mindent szépen sorjában, hisz már megnyitottad:  

FELSZABADÍTOTTAD! Most már szabad a szíved.
A szív amikor szabad, csak szeretni tud! A szabad szív szeretete a szeretet szabadsága – a legtisztább, őszinte, mentes minden ragaszkodástól, félelemtől. Szabadon áramlik benne a szeretet, hála és hit, szabadon eltudod dönteni, hogy mi méltó szívedhez, hogy mire is van szüksége valójában szívednek.
A szívünk nemcsak éltet, életet tart fenn, hanem gondolkodni és döntéseket is tudunk hozni a szívünkkel. Sőt: szívünk szerint is tudunk cselekedni.
Csak nyisd meg a szíved – és a többit tedd a szíved szerint."

A szív útja

„Kövesd a szívedet, bárhová vezet. Igen, olykor veszélybe sodorhat, de ne feledd, éppen ezekre a veszélyekre van szükséged ahhoz, hogy éretté válj. Néha tévútra vezet majd, de ne feledd, azok a tévutak is a fejlődés részei. Sokszor elbuksz majd, de állj talpra, mert úgy gyűjthetsz erőt, ha elbuksz, majd ismét talpra állsz. Ezáltal válhatsz teljessé.” (Osho)

Forrás:

http://filantropikum.com/amikor-gyogyul-a-szivunk/